2016. június 7., kedd

Interjúösszegzés - Szabó Fruzsina

Interjúk összegzése



            Az interjú elkészítésével az „utca emberének” a fogyatékossággal élő emberekhez való attitűdjét, előítéletét és hozzáállását szerettünk volna vizsgálni, A kérdéseinket tíz 14 és 71 év közötti, az ország különböző területein élő embernek tettünk fel. Az életkortól, lakhelytől függetlenül interjú alanyaink készségesen és őszintén válaszoltak és hozzáállásuk általában pozitív vagy semleges a fogyatékkal élő emberekhez. Az interjú alanyainknak mind ugyan azokat a kérdéseket tettük fel, de, ha úgy találtuk, jobban belekérdeztünk egy-egy témába a személyes érintettségtől függően, például a családon, vagy ismeretségi körön, falun belüli érintettségre vagy a tanulónak az integrációról kapcsolatos tudására, személyes élményeire. Nagyon sokféle választ kaptunk, nagyon sokféle megközelítésből, de általánosságban megfigyelhető alanyainknál, hogy akit vagy amit ismernek, az sokkal jobban elfogadják és támogatják.
Arra a kérdésre, hogy a fogyatékosság szóról mi jut az alanyok eszébe érkezett válaszok két kategóriába sorolhatók, vagy fogyatékossági típusokat kezdtek el sorolni, például kerekesszékes, Down szindrómás, vagy az „átlag embertől” való eltérés, a korlátozottságot említették, tehát sérülés specifikus oldalról közelítették meg a kérdést. A fogyatékossági típusokon belül a legismertebbek a testi, mozgássérülés, látássérülés, hallássérülés, az értelmi akadályozottság megnevezésére majdnem minden alanyunk a „szellemi fogyatékosság” kifejezést használta, amiről arra következtethetünk, hogy ez a megnevezés viszonylag széles körben elterjedt a társadalomban. Azt tapasztaltuk, hogy a várakozásainkkal ellentétben nincs nagy különbség a vidéken és a fővárosban élő emberek között magáról a fogyatékosságról való ismeretekben, ellentétben azokkal, akik nem vagy csak felületesen, illetve személyesen, akár a családból ismernek érintett embereket. Természetesen a közelebbi ismerősöknek sokkal inkább vannak ismereteik a fogyatékossággal élő emberek oktatásáról, munkavállalásáról.
Az integrációról nagyon eltérőek a vélemények, a többség hallott róla és általában pozitívan értékeli. „Ez mindkét félre előnyös, mert egyrészt az egészségesek felől egy ilyen szociális érzékenységet alakít ki, a fogyatékosok pedig jobban be tudnak illeszkedni a társadalomba.” A megkérdezett általános iskolai tanulónak személyes tapasztalata is van az integrált oktatásról, szerinte, elfogadó és szerető osztályban, ha nem kap semmilyen rossz tanárt és jól érzi ott magát a sérült tanuló, akkor nagyon jó lehet. Egy másik alany szerint „ez az önbecsülésüknek is jót tesz”. „Hát itt ebbe a faluba nincs olyan. De itt is van egy olyan osztály, ahol a kevésbé… hát fölzárkóztatás van. Aki fogyatékos, olyan nincs, csak az hogy gyöngébb, nem tud tanulni. Ez a fölzárkóztató vagy nem tudom, minek nevezik ezt, ez Hantoson működik, arra vannak képzett pedagógusok. Próbálják fölzárkóztatni az egészséges gyerekekhöz vagy a kezelhetőbb gyerekekhöz.” Az integrációval szembeni ellenérzés is megjelent, miszerint „az erősek lenézik a gyengéket, a gyengék lehúzzák az erőseket” így az egész kellemetlen és előnytelen lesz a felek számára.
Amiben az interjú alanyainak egyértelműen egyetértettek, az a fogyatékos emberek munkavállalásáról alkotott véleményük volt. Mindenki egyértelműen támogatta magát a kezdeményezést, de függővé tette a képességektől, vagyis, hogy ne jelentsen hátrányt és el tudják végezni a munkát. Kifejezték aggodalmukat, hogy munkalehetőség egyébként is kevés van, a fogyatékkal élő embereknek meg pláne nagyon kevés, és az is csak a nagyobb városokban, nem faluhelyen.
„Meg kell találni és biztosítani kell számukra a megfelelő és kielégítő foglalkozást.”
A kitagolásról, vagyis a nagy intézményekből a kisebb lakóotthonba költöztetésről már jóval kevesebben és jóval kevesebbet tudnak, de akik valamennyit hallottak, azok nagyon kétesélyesnek tartják, ami elsülhet jól és rosszul is.
„Hát erről már hallottam és akkor nagyon ellenségesek velük szemben, hogy oda ne rakjanak ilyen gyereket meg felnőtteket, mert félnek tőlük. Hát sok helyen van ez. Megszűntek az ilyen nagy intézmények, nem tudják hova rakni ezeket a fogyatékos embereket, a szüleikkel élnek, akinek van szülője, elég agresszívan viselkednek, aztán a környezetük meg fél tőlük. Ott is ami volt Vízivárosban. (Megjegyzés: Székesfehérvár egyik városrésze) Megtámadta az embereket, meg megpofozta őket, meg megverte őket az utcán.”

A kitagolással kapcsolatos érzések ellenére az alanyok mind elfogadóak lennének, ha a közelükbe költöznének, akár lakóotthonokba a fogyatékkal élő emberek, de abban már egyáltalán nem biztosak, hogy a jelenlegi szomszédjaik is így reagálnának, sőt szerintük inkább ellenérzéseket váltana ki a környékükön élőkből.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése