Interjúk összegzése
Az interjú elkészítésével az „utca emberének” a
fogyatékossággal élő emberekhez való attitűdjét, előítéletét és hozzáállását
szerettünk volna vizsgálni, A kérdéseinket tíz 14 és 71 év közötti, az ország
különböző területein élő embernek tettünk fel. Az életkortól, lakhelytől
függetlenül interjú alanyaink készségesen és őszintén válaszoltak és hozzáállásuk
általában pozitív vagy semleges a fogyatékkal élő emberekhez. Az interjú
alanyainknak mind ugyan azokat a kérdéseket tettük fel, de, ha úgy találtuk,
jobban belekérdeztünk egy-egy témába a személyes érintettségtől függően,
például a családon, vagy ismeretségi körön, falun belüli érintettségre vagy a
tanulónak az integrációról kapcsolatos tudására, személyes élményeire. Nagyon
sokféle választ kaptunk, nagyon sokféle megközelítésből, de általánosságban
megfigyelhető alanyainknál, hogy akit vagy amit ismernek, az sokkal jobban
elfogadják és támogatják.
Arra a kérdésre, hogy a
fogyatékosság szóról mi jut az alanyok eszébe érkezett válaszok két kategóriába
sorolhatók, vagy fogyatékossági típusokat kezdtek el sorolni, például kerekesszékes,
Down szindrómás, vagy az „átlag embertől” való eltérés, a korlátozottságot
említették, tehát sérülés specifikus oldalról közelítették meg a kérdést. A
fogyatékossági típusokon belül a legismertebbek a testi, mozgássérülés,
látássérülés, hallássérülés, az értelmi akadályozottság megnevezésére majdnem
minden alanyunk a „szellemi fogyatékosság” kifejezést használta, amiről arra
következtethetünk, hogy ez a megnevezés viszonylag széles körben elterjedt a
társadalomban. Azt tapasztaltuk, hogy a várakozásainkkal ellentétben nincs nagy
különbség a vidéken és a fővárosban élő emberek között magáról a
fogyatékosságról való ismeretekben, ellentétben azokkal, akik nem vagy csak
felületesen, illetve személyesen, akár a családból ismernek érintett embereket.
Természetesen a közelebbi ismerősöknek sokkal inkább vannak ismereteik a
fogyatékossággal élő emberek oktatásáról, munkavállalásáról.
Az integrációról nagyon
eltérőek a vélemények, a többség hallott róla és általában pozitívan értékeli. „Ez
mindkét félre előnyös, mert egyrészt az egészségesek felől egy ilyen szociális
érzékenységet alakít ki, a fogyatékosok pedig jobban be tudnak illeszkedni a
társadalomba.” A megkérdezett
általános iskolai tanulónak személyes tapasztalata is van az integrált
oktatásról, szerinte, elfogadó és szerető osztályban, ha nem kap semmilyen
rossz tanárt és jól érzi ott magát a sérült tanuló, akkor nagyon jó lehet. Egy
másik alany szerint „ez az
önbecsülésüknek is jót tesz”. „Hát itt ebbe a faluba nincs olyan. De itt is van
egy olyan osztály, ahol a kevésbé… hát fölzárkóztatás van. Aki fogyatékos,
olyan nincs, csak az hogy gyöngébb, nem tud tanulni. Ez a fölzárkóztató vagy
nem tudom, minek nevezik ezt, ez Hantoson működik, arra vannak képzett
pedagógusok. Próbálják fölzárkóztatni az egészséges gyerekekhöz vagy a
kezelhetőbb gyerekekhöz.” Az integrációval szembeni ellenérzés is megjelent,
miszerint „az erősek lenézik a gyengéket,
a gyengék lehúzzák az erőseket” így az egész kellemetlen és előnytelen lesz
a felek számára.
Amiben az interjú
alanyainak egyértelműen egyetértettek, az a fogyatékos emberek
munkavállalásáról alkotott véleményük volt. Mindenki egyértelműen támogatta
magát a kezdeményezést, de függővé tette a képességektől, vagyis, hogy ne
jelentsen hátrányt és el tudják végezni a munkát. Kifejezték aggodalmukat, hogy
munkalehetőség egyébként is kevés van, a fogyatékkal élő embereknek meg pláne
nagyon kevés, és az is csak a nagyobb városokban, nem faluhelyen.
„Meg kell találni és biztosítani
kell számukra a megfelelő és kielégítő foglalkozást.”
A
kitagolásról, vagyis a nagy intézményekből a kisebb lakóotthonba költöztetésről
már jóval kevesebben és jóval kevesebbet tudnak, de akik valamennyit hallottak,
azok nagyon kétesélyesnek tartják, ami elsülhet jól és rosszul is.
„Hát erről már
hallottam és akkor nagyon ellenségesek velük szemben, hogy oda ne rakjanak
ilyen gyereket meg felnőtteket, mert félnek tőlük. Hát sok helyen van ez.
Megszűntek az ilyen nagy intézmények, nem tudják hova rakni ezeket a fogyatékos
embereket, a szüleikkel élnek, akinek van szülője, elég agresszívan
viselkednek, aztán a környezetük meg fél tőlük. Ott is ami volt Vízivárosban. (Megjegyzés:
Székesfehérvár egyik városrésze) Megtámadta
az embereket, meg megpofozta őket, meg megverte őket az utcán.”
A
kitagolással kapcsolatos érzések ellenére az alanyok mind elfogadóak lennének,
ha a közelükbe költöznének, akár lakóotthonokba a fogyatékkal élő emberek, de
abban már egyáltalán nem biztosak, hogy a jelenlegi szomszédjaik is így
reagálnának, sőt szerintük inkább ellenérzéseket váltana ki a környékükön
élőkből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése